Jump to content

Árva Brooklyn

2020. 01. 22. 11:18

Edward Norton 1999-ben, rögtön a megjelenése után megszerezte Jonathan Lethem regényének, a Motherless Brooklynnak (Árva Brooklyn) a filmes jogait. Norton akkor pályafutása csúcsán volt, 1997-ben a Legbelső félelemért, két évvel később az Amerikai história X-ért jelölték Oscarra, tehát ha valamikor lehetősége lett volna a szerelemprojektjét megcsinálni, az ekkor volt. 

Az első rendezése mégsem ez lett, hanem az Ég velünk!, a szívéhez láthatóan nagyon közel álló könyvet pedig csak 20 év után tudta mozikba küldeni. Csakhogy a folyamatos csiszolgatás nem tett jót a végeredménynek.

A forgatókönyv ugyanis ez alatt a 20 év alatt nem a fiókban pihent: Norton, aki négyes szerepben egyszerre producere, rendezője, írója és főszereplője a filmnek, a végtelenségig tökéletesítette a remekműnek szánt alkotást, a végeredmény viszont talán pont a belefektetett irtózatosan sok energia miatt sokkal többet jelent Nortonnak, mint amit az átlagnéző megkap belőle.

Ironikus módon a filmben van is egy mondat, amikor a Norton által alakított magánnyomozó, a(z árva) Brooklyn becenévre hallgató Lionel Essrognak azt mondja az egyik társa, hogy ne húzogassa már annyira a pulóvere ujján meglazult szálat, mert csak tönkreteszi.

Önmagában persze már az is egy intő jel, hogy 20 évbe telt, mire film lett az elképzelésből. Ennyi várakozás után többnyire elhasalás, és nem korszakos klasszikus szokott születni, és Norton esetében is ez történt.

Az eredeti könyv egyébként csak egy lecsupaszított váz maradt a filmben, Norton a 90-es évek helyett az 50-es évek New Yorkjába helyezte át a történetet, aminek főszereplője egy Tourette-szindrómával küzdő magánnyomozó-asszisztens. Amikor a főnökét, mentorát és egyben apafiguráját, Frank Minnát (Bruce Willis) megölik, Lionelre marad, hogy felderítse – a film-noirokban igen gyakran megeső módon – a városházáig, egyben a főgonosz Alec Baldwinig vezető hatalmas bűnszervezet ügyét.

A Tourette-szindróma legalább annyira központi helyet kap a filmben, mint maga Lionel, aki pont a betegségétől lesz érdekes figura, hiszen a rángatózások és a hirtelen kiabált szavak, mondatok miatt első látásra nem úgy tűnik, mintha alkalmas lenne magánnyomozói feladatokra. Norton viszont íróként, rendezőként és színészként is tökéletes munkát végzett a figura kidolgozásában. Kínosan ügyelt arra, nehogy véletlenül gúnyosan ábrázolja a betegséget, vagy nehogy túlzásba vigye azt, amitől gyorsan idegesítővé válhatott volna a főszereplő. Sőt, Norton annyira jól kidekázta a karakter tulajdonságait, hogy kiszámítható marad anélkül, hogy kibírhatatlanná válna.

A Tourette mellé egyfajta szuperképességet is kap Lionel, aki az obszesszív-kompulzív zavara mellett képes a legapróbb részleteket is felidézni, ahogy beszélgetéseket is tud szóról szóra idézni később. Minna is ezt látta meg benne értékként, és később Lionel is ezekre támaszkodva göngyölíti fel a szövevényes ügyet.

(Forrás: index.hu / fotó: pixabay.com)