Az első felvonás után azt mondtam, hogy milyen jó lenne, ha most befejeznék. Féltem, hogy innentől már csak elrontani lehet. Valóban jó lett volna. Elém tettek volna egy darabot egy kedves cigány faluról, ahol bűntettek és nyomozások követik egymást. Egy olyan darabot, amit már megszokhattam: kedves, aranyos, hol vidám, hol kevésbé, van a végén egy egészen aprócska pofon – na de azért nem vágjuk agyon a nézőt. Az első felvonásban könnyedén tudtuk szeretni a szép, népies viseletbe öltözött cigánycsaládot, a kocsmároslányt, akivel mindenki kikezdett, sőt, még sajnáltuk is őket, hogy az a szörnyű világ nem ért belőlük semmit. Aztán jött a szünet, és a terembe visszatérve egész más kép fogadott: a pultoslánynak derékig kilógott a tangája, a cigányfiúk hímzett mellény helyett susogós mackóban illegették magukat, és a nagy, arany karikafülbevalók is előkerültek.

A nézőnek – és így nekem is – szembe kellett néznie azzal, hogy tudja-e szeretni így is a családot, a pultost, képes-e így is élvezni a cigányzenét: komoly feladat volt. És amikor már kezdtem úgy érezni, hogy nálam elfogadóbb ember nincs is a világon, feltűnt még valaki: egy újságírónő. Budáról érkezik, frissen facsart narancslevet kér, és mindenkit lerasszistáz, aki kimondja a cigány szót. Kezdődött az igazi földbedöngölés – végre találtam egy szereplőt, akiben magamra ismerhettem. Csak sajnos egyáltalán nem volt szimpatikus.

Nem szeretném a darab összes ízét és szagát elvenni, mindenki nézze meg magának! De afelől biztosíthatok mindenkit, hogy ez egy olyan előadás, ami tényleg szól valamiről. Valamiről, amit a legjobb szándékkal sem tudunk megoldani – de kell-e megoldani? és vajon van-e legjobb szándék?

gL

(Forrás: kulturmozaik.hu/Fotó: valasz.hu)