A mostani sorozat alcíme – Filmek a szabadság természetéről – hűen tükrözi az ország akkori lelkiállapotát. Túl az ’56-os események okozta sokkon látszólag nyugalom van az országban, a Kádár-rendszer is mondhatni konszolidálódott a kezdetekhez képest, de valahol mindenki érzi, hogy ez mégsem igazi szabadság. Az emberek megkérdőjelezik a látszat szabadságot és feszegetik annak tűréshatárait, ahogy a rendszer is megkísérli feszegetni az emberek tűréshatárát. Az ebben az időszakban született ún. parabolisztikus filmek pedig kitűnően viszik át a vászonra mindezt.

A sorozat rögtön egy erőteljes alkotással nyit: Sára Sándor első nagyjátékfilmje, a Feldobott kőaz értelmes morális felelősségvállalás és a kultúra változó ereje mellett tesz hitet az emberi integritást megsértő hatalommal szemben. Az önéletrajzi szálakkal bőven átszőtt film főhőse a sors kegyetlen játéka miatt kénytelen lemondani a fővárosi főiskoláról, és vidéken maradva beállni földmérőnek börtönbe került apja helyett. Sára legfőbb ereje a képekben rejlik: a néző egyhamar aligha felejti el cigánytelepen zajló képkockákat, amik naggyá és időtállóvá teszik a filmet.

Április 18-án a korszak másik emblematikus filmje, a Szeressétek Odor Emíliát következik. A 19. században játszódó történet akár könnyed lányregény is lehetne, de ennél sokkal több. A 17 éves Emília a vidéki leánykollégiumba kerülve azonnal lázadni kezd a rigorózus szabályok ellen. Társai egészen addig vele tartanak, amíg az igazgatónő versenyt nem hirdet köztük, ami hamar egymás ellen fordítja a lányokat. Külön figyelmet érdemel a főszereplő, Szabó Ildikó alakítása. A rendező, Sándor Pál már itt előhozakodik azzal a gondolattal, amely ezt követő filmjeiben következetesen megjelenik, mégpedig, hogy egyedül nem megy. Úgy teremti újjá a közösség illúzióját, hogy közben a hangsúlyt az emberi kapcsolatokra és a mikroklímára helyezi.

Kósa Ferenc 1970-ben bemutatott, Dózsa Györgyről szóló filmje az eretnekség határát súrolta egy olyan országban, amelyben büszkén álltak a Dózsa-szobrok, és harsogott az Isaszegi induló. Az Ítéletben Dózsa nem szentként, hanem olyan történelmi személyiségként tűnik fel, aki egy feszült helyzetben morális döntésre kényszerül. Nem meglepő, hogy sokan kulcsfilmnek tekintették, és az egyes karaktereket különböző történelmi alakokkal azonosították. Az Ítéletelmélkedés az eszmékről és a jelképekről, amely ma is ugyanúgy megállja a helyét, mint 46 évvel ezelőtt.

Bár Cannes-ban megosztva kiérdemelte a zsűri díját, a magyar kritikusok nem voltak elájulva Gaál István Magasiskola című filmjétől. A Mészöly Miklós kisregénye nyomán készült film egy solymásztelepen játszódik, ahol Lilik saját szabályrendszert létrehozva él és vezeti a telepet. A film Bánffy György zseniális játékán túl azért is nevezetes, mert Gaál és az operatőr, Ragályi Elemér ebben a filmben használnak először színes technikát.

Jancsó Miklós 1970-ben kezdte forgatni az Égi bárány című filmjét. Az allegorikus történet a Tanácsköztársaság végnapjaiban játszódik, amikor a vörösök és a fehérek váltakozó sikerrel számolnak le egymással. A film nagy, és hosszas vitát gerjesztett, és mint a 303 magyar film szerzője írja: „a mű nagy hatással volt a magyar filmtörténet fejlődésére: a szakma tán most először kényszerült arra, hogy lehasadva a konkrét tárgyi-történelmi megfeleltetésekkel operáló ideológiai elemzésről, egy film mélységeivel, esztétikai sokrétűségével, filmnyelvi sajátosságaival foglalkozzon.”

A sorozat a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) támogatásával valósul meg.