Vincze Ferenc idén megjelent könyve, a Desertum nem csupán a huszadik század történelmét, de annak irodalmát is összefoglalja, feleleveníti. Az erdélyi hagyományt olyan szerzők nyomán haladva folytatja, mint Tamási Áron vagy Bodor Ádám, de utalásrendszere visszanyúlik Kosztolányiig, Petőfiig, és még ki tudja, miket találhat benne az igazán figyelmes olvasó. A regény – vagy novellafüzér, mert ugye furcsa történet is lenne az, ahol egyazon gyereknek hat-nyolc különböző nagyapja volna –, tehát a regény a nagyapa–unoka kapcsolaton keresztül bemutatja a történelem változása és a kulturális-társadalmi konvenciók által gyakran takarásba kerülő örök emberi lényeget. Megmutatja, mi történik a világháború alatt, és hogyan kell szakszerűen eltenni a káposztát télire; hogyan gyászolja el nagyapját egy tőle vagyonokat öröklő amerikai és egy medvetáncoltató cigányfiú.

A nagyapák történetei mind különbözőek, ám egy-egy visszatérő motívum meg tudja adni nagyapai mivoltuk esszenciáját: ilyen például a fenéken található seb, amire már senki nem emlékszik, hogy golyó ütötte-e, vagy csak beleült a papa a szögesdrótba. Van, ahol az unoka bonyolult nyomozást végez, mire nagyapja nyomára akad, és felfedi életének legapróbb részletit is; de előfordul, hogy csupán vesz a vonaton egy idegentől néhány fotót, s ezek adják meg az indítólökést a történetmondás számára.

A történetnek pedig mindig hallgatóra van szüksége, ahogy azt az egyik novellában is kifejti a nagyapa. És ők szólnak hozzánk, hallgassuk meg, hogy fennmaradjon a történetük, és az elbeszélésfolyamba bekapcsolódva mi is továbbvihessük a hagyományt.

gL

(Forrás: kulturmozaik.hu/Fotó: partium.ro)