„Zsiga! Ezt még most sem értem! A Rév Fülöp új bemutatónk főpróbáját néztem a nézőtérről, mikor felmentem a szobába és hívott Póth Irén titkárnőm, hogy Zsiga meghalt. – Hogy mi van? – kérdeztem.

Előtte két nappal beszéltünk. Elmondtad: várod már a kezelést, türelmetlen vagy, hiszen fél éve várod. Mondtam, türelem, most már itt van 12-e, pár nap. – Persze, de még választani is kell! – felelted. Nem tudtam, milyen választásra gondolsz, aztán rájöttem: az önkormányzatira. Meglepődtem, Neked ez most fontos? És aztán tudtam még; Fiadról és érettségijéről beszéltünk, a hétvégi előadásokról, Poldiról és a Vérnászról, egyáltalán – velem lehet még mit megbeszélni kérdésekről, a hogylétedről és a létedről is. Aztán rájöttem, hogy mindez nem erről, arról, amarról szól, hanem az életről. – Örültem, folytatjuk!

De akkor most nem értem, akkor most mi van? Este megállt a szíved? – Igen. Nem veszel részt a folytatásban. Ennyit bírtál. Eddig tartottál. Felelősséggel. És családdal. – Ők ott voltak, Veled voltak. Fiad az újraélesztésben egy este alatt felnőtt és „leérettségizett”. A Neked Anyává lett Ilont hívom. Felveszi a telefont, sír. Én próbálok praktikus lenni, de közben nem értem. – Zsiga, akkor most nincs? Megállt a szíve? Kiszállt? Hogyan? Mit mondjak… Igen temetünk, holnap hívunk, igen elmondjuk, csak mi… folytatjuk, erővel. – Okoskodok: a legjobban alakult, nincs kálvária, ott voltatok az este. De az igazság mégis ez: VELÜK VOLTÁL, MIKOR KISZÁLLTÁL! Valaki jól rendezte ezt, de még most sem értem… Zsiga? Megállt a szíved? Miért?

Örülök, hogyha ismertelek, hogy dolgozhattunk, és beszélgethettünk, és majd találkozunk, hogy elmond, hogy megértsük: miért állt meg a szíved. Addig is a magunk módján emlékezünk, Szeretünk. És most temetünk.”

(fotó: origo.hu, forrás: szinhaz.hu)