Az első évadban kifejezetten a Bébi Yodaként a tudatba ivódott kis zöld karakter vitte hátán az epizódokat. Ha nem lett volna a sorozatban, és nem ennyire szerethetően ábrázolva, messze nem aratott volna ilyen sikert a Star Wars-univerzum rajongóinak körében. De Bébi Yoda jött és tarolt, így a második évadban az alkotóknak több lehetősége maradt kicsit komolyabb vizekre evezni.

A történethez olyan karakterek csatlakoztak, akik szépen megágyaztak egy következő évadnak, illetve egy-két újabb várható Disney+ sorozathoz, de egyikük megjelenése sem erőltetett.

Persze ez az évad sem hibátlan. Sok olyan apróság akad, ami a nézőknek nem igazán tetszik, vagy kicsit világidegennek érződik, de senki és semmi sem lehet tökéletes.

Az Álarcos énekes után szabadon itt is megteremtették az izgalmakat, hogy Pedro Pascal végül leveszi-e a maszkot, és felfedi Mando arcát vagy sem?

A Mandalorianban az alkotók próbálták a nézőket felültetni a nosztalgiavonatra. Ez részben a különböző lények ábrázolásában rejlik, de egyben ez a legfurcsább is: ma már ugyanis aligha akad olyan néző, aki a kesztyűbábokról azt gondolná, hogy azok nagyon agyafúrt vagy akár veszélyes lények.

Ez már az eredeti Star Wars-trilógiában is kicsit béna megoldás volt, különösen pedig egy olyan világban, ahol már minden más vizuális elem ábrázolása kifinomult és csodaszép. Nem csoda, ha a báblények ambivalens érzelmeket váltanak ki a nézőkből, de ez legyen a legnagyobb probléma.

A színészi játék, az új és régi karakterek mind szépen felépítettek, a humor és a könnyedség adja a sorozat  gerincét, amitől egy fárasztó nap után még vonzóbb belenézni az űr-cowboy meséjébe.