Van egy művelődési ház Budapesten, a XV. kerületben, a Csokonai. Most már tudom, hogy a taxik ide nem jönnek ki éjfél után, messze van a belvárostól. A sofőrök mintha azt gondolnák, hogy pénzt csak a belvárosi bulinegyedben lehet keresni, ott euróval és dollárral kártyáznak a legénybúcsús angol turisták.

Arra nem gondoltam, hogy ez valamiféle karmatikus meszidzs lehet, így átballagtam a fél városon. Legalább jutott idő arra, hogy átgondoljam mindazt, amit este a művház nagytermében láttam.

Rózsa Gábor rendezte, hajdúböszörményi srác, akit nem zavar, hogy tájszólással beszél, mert észre sem veszi. Nekem is csak azért tűnt fel, mert miután elkezdtünk beszélgetni, visszatértek a debreceni diákéveim diftongusai, és azt éreztem, végre valaki, akivel egy nyelvet beszélünk. Szóval, leültem Gábor mellé, és próbáltam nem gondolni arra, hogy a vetítés után a moderátor olyan hosszúra nyújtotta a „beszélgessünk az alkotókkal nem túl izgalmas kérdések segítségével” részt, hogy mire letette a mikrofont, az utolsó busz már a kocsiszínben aludta az igazak álmát.

Na de hogy érjek azért oda, amit mondani akarok: leültem Gábor mellé, és megkérdeztem tőle, hogy mondták-e már neki, hogy elment az esze…

Azt, hogy mit felelt, megtudhatják majd az írás végén található egyáltalán nem szokványos interjúból, de addig is muszáj elmesélnem, miért éppen ez a kérdés jutott eszembe. Merthogy a vetítésen olyan filmet láttam, ami tele van sutasággal, esetlenséggel: a kameramozgásról olykor nem tudtam eldönteni, hogy Újpalotán a föld reng-e, vagy csak a vásznat rögzítették hanyagul, a vágások pedig gyakran – jó, ez most erős költői túlzás lesz – jancsói svenkeket megszégyenítő lassúsággal teszik andalítóvá a jelentek kifutását (máskor meg úgy pörög a film, hogy sodrása feledteti a lassúdást); arról nem is szólva, hogy a hangra is ráférne egy rendes keverés, de a történet, eltekintve egy-két dramaturgiai sietségtől, nagyon is rendben van. A zene is. Nagyon. A párbeszédek üdítő egyszerűséggel pörögnek, semmi sallang, semmi közhely, ellenkezőleg: még a szlengnek is pontos helye van. A mondatok pedig, jé…, pedig magyar film, szólnak is valamiről.

Erről a filmről lehetetlen felállni. Akkor, amikor még csak néztem, semmit nem tudtam arról, hogyan készült a Mentés Másképp. Azt lehetett érezni, hogy aligha goes to Hollywood, Oscar-díjat ilyen filmre ritkán adnak (azért írom, hogy ritkán, mert némelyik alkotásra soha nem is kellett volna adni), de Virsinszki Zoltán, a filmbéli Csabika olyat alakít benne, hogy magyar színésztől a vásznon ritkán látni ilyen természetességet. A film utáni beszélgetésből persze kiderült, hogy Virsinszki Zoltán nem is színész, hanem eredetileg táncos. Break, hiphop meg ilyenek, például flamenco, de tud énekelni is, és nem mellesleg humorista, a SzkiTon Productions egyik alapítója.