EZEK MIND NAGYON FOGNAK FÁJNI, HA MEGNÉZZÜK AZ ALITA: A HARC ANGYALA CÍMŰ FILMET.

Egyrészt a dialógusok miatt, mert a szereplők szinte csak elkoptatott klisékben képesek megnyilatkozni – hogy mást ne mondjak, ez a három mondat nagyjából így, egymás után elhangzik: Ez egy kemény világ. Az erős megöli a gyengét. De soha ne add fel az álmaidat. Másrészt pedig azért, mert az Alita szkriptje nagyon sokat akar: folyamatosan próbál világot építeni, belekap múltbéli eseményekbe, technológiai részletekbe, a jövő társadalmi problémáiba, gép-ember kapcsolatba, miközben a cselekmény mindvégig egy szerelmi történettel kevert útkeresés (már ezt a kettőt is szép mutatvány lenne összehozni). A forgatókönyv nem tud megfelelni a saját elvárásainak, sorra hagyja leesni a feldobott labdákat, nem vagy csak félmondatokban tisztáz fontos kérdéseket, így menthetetlenül egy olcsó, sablonos katyvasz lesz.

Ami azért szomorú, mert az egyik elkövető James Cameron, aki vagy húsz éve szerelmes a film alapjául szolgáló japán képregénybe. Neki jó érzéke van jövőbeli sztorikhoz, de azért elsősorban rendező, és a keze alá dolgozó két másik íróval, Laeta Kalogridisszel (aki legutóbb a Valós haláltévésorozat-verzióját hozta össze) és Robert Rodriguezzel túl nagyot vállaltak. Alita egy 26. században élő kiborglány, gyakorlatilag egy harci páncélhoz kapcsolt emberi agy, mert kétezerötszáz-valamennyiben már ilyet is tudnak. De hiába high-tech a jövő, attól még nyomor van meg kosz, kivéve egy lebegő várost, ahova senki nem juthat fel. Alita viszont megtudja, hogy emberagya valahogy odafentről került le, csak éppen nem emlékszik semmire, ezért megpróbálja összelegózni a múltját, és mellékesen átvészelni egy szerelmet, meg sztárrá válni egy halálos görkorcsolyázásra emlékeztető sportban. De Cameronéknak mindezt csak felvázolniuk sikerült, rendesen kidolgozni nem, ezért az amigdalám (agyam érzelmi reakciókban leginkább érintett része) különösebb izgalmak nélkül megúszta a film megtekintését.