Illetve bár ne csak azért tették volna, mert jók voltak a számok. Vagy bár ne úgy tették volna, ahogy láthatóan tették: rábízva pár fásult iparosra a folytatást, akik tényleg az ég adta világon nem gondoltak semmit erről a témáról, csak gépiesen összepakoltak mindent, ami elsőre az eszükbe jutott, majd az utolsó enter lenyomása után átcsoszogtak egy másik asztalhoz a kávés termoszukkal, hogy azzal a lendülettel még a címét is elfelejtsék, mi is volt az a projekt, amit az előbb letudtak.

Pont ennyire fantáziadús, ötletes és egyedi A kis kedvencek titkos élete 2. Ha van film, amiről süt, hogy tényleg senkinek semmi más ötlete nem volt vele kapcsolatban, mint hogy muszáj elkészülnie, az ez; csak annyival jobb a Die Hard 5-nél, hogy itt legalább nem élő szereplők játszanak, így nem súlyosbítja a helyzetet még az is, hogy Bruce Willis totálisan életunt képét kell nézni két óráig. Az állatokat legalább lelkesre lehet animálni, ha már a nézőket meg az alkotókat nem.

Hogy valami itt nem lesz kerek, annak az az első jele, hogy a filmnek egész egyszerűen nincs története. A második jele meg az, hogy egy csomó története van egyszerre. A harmadik, és egyben legsúlyosabb jele pedig az, hogy mindegyik hülyeség.

Szó nincs arról, hogy valamelyik alkotónak lett volna egy alapötlete, és ezt valósították volna meg a filmben, azaz a cuki kis bolyhos szereplők eleinte szembesültek volna valamilyen ismerős és a néző számára átélhető problémával, hogy ezt aztán ilyen-olyan nehézségek árán megoldják, elégedett csaholással juttatva el a történetet A-ból B-be. (Az első részben ez csak annyi volt – de legalább volt –, hogy az egyedüli kutya nem jött ki az újonnan beszerzett másik kutyával, ezért véletlenül az utcán kötöttek ki, és haza kellett jutniuk valahogy.)