Kaszás Kornél írása

Tenni, vagy nem tenni? Cselekedni bármi áron, vagy tétlenül elsüppedni a gyász önsajnálattól bűzlő ingoványában? Hinni a törvény megfásult embereinek, vagy bízni a saját gyermekünkben? A Hans Petter Moland rendezte alkotásban hamar kiderül, hogy a szülők miként viszonyulnak gyermekük elvesztéséhez. Az anya magukat okolja, hogy nem ismerték fel a kábítószer-fogyasztás hatásait, az apa pedig tudja, hogy nem volt mit felismerni. A fia nem drogozott, de mégis belehalt.

Nils Dickman (Stellan Skarsgard) svéd bevándorló, aki sikeresen beilleszkedett a norvégiai városkába, hiszen ő takarítja el a havat a többiek útjából, amit az Év polgára címmel is elismertek. Bár az élete egyhangúan csordogál az elmúlás medrében, a helyiek szerint ő már a csúcsra ért, mert még kitüntetést is kapott. De mit ér a díj, ha a fiát úgy könyvelik el, mint egy drogost, aki átlőtte magát a túlvilágra? Nils Dickman a havas lankák rezzenéstelen arcú megtorlójaként elindul, hogy elégtételt vegyen gyermeke gyilkosain.

A rosszarcú gengszterek pedig az eltűnés sorrendjében, lépésről lépésre vezetnek a ranglétra tetején álló, Grófhoz (Pal Sverre Hagen), akit az üzleten és a megfelelő gyümölcsfogyasztáson túl, volt feleségének hisztije és fiának nevelése is komoly feladat elé állít. Ahogy fogynak a maffiózók, úgy gyarapodnak a képen megjelenő keresztek (a rendező feliratban is jelzi az aktuálisan elhunyt nevét), amik pluszjelekként összeadódva vezetnek a végkifejlet felé.

Mivel a Kraftidioten (Az eltűnés sorrendjében) című filmet jó adag fekete humorral is nyakon öntötték, a morbid helyzetek és a félreértések sem hiányozhatnak belőle. Így kerül képbe a főhős halott fia és a Gróf fia mellett, a szerb gengszter, a Papa unokája, akit a Gróf emberei tesznek el láb alól. Így gabalyodnak össze a szerbek és a norvégok, hogy apák, fiúk és nagyapák szabdalják újra a felosztottnak vélt drogpiacot.

A steril képek egyértelműen a skandináv mozgóképekre jellemző hangulatot ontják magukból. A véres jeleneteket pedig folyamatosan megtörik azok a bájosan furcsa szereplők és helyzetek, amik igazán fogyaszthatóvá teszik a bosszú krónikáját. A közel kétórás játékidő pedig az utolsó fél percért is megéri, ami az élet kegyetlenül kacagtató, nyomorúságosan humoros darabkáját köpi a hóba.

(fotó: sensacine.com)