Kaszás Kornél írása

Egy évvel a The Conjuring – Démonok között sikere után megérkezett az Annabelle című film, amely a The Conjuring folytatása, előzménye, még inkább kiegészítése, hiszen a barátságtalan arcú baba, Annabelle kerül a középpontba. A The Conjuring elég magasra ijesztette a lécet, így az Annabelle-től is sokat várhattak a horror-fanok. Várhattak volna, mert a The Conjuring színvonalát sajnos nem érte el az alkotás.

Már a játékidőn is egyértelműen látszott, hogy ez a mozi nem az, amire vártunk. A The Conjuring közel kétórás játékidejéhez képest durván másfél óra jutott arra, hogy a parababától sikító-frászt kapjunk. Lehet, hogy nem kellett volna megválni James Wantól, aki az első részt dirigálta, mert John R. Leonetti nem tudta azt a feszültséget vászonra vetni, mint az előző rész (ha lehet így fogalmazni) rendezője.

Ha viszont az Annabelle-t önmagában vizsgáljuk, és nem hasonlítgatunk, akkor tökéletesen hozza a kötelezőt. Mert bár kevés eredeti dolgot fedezhetünk fel benne, egy-egy ijesztésre kihegyezett pillanata alaposan elkapja a néző torkát és megszorongatja, hogy néhány másodpercig ne is kapjon levegőt.

A két főszereplő, Annabelle Wallis és Ward Horton semmi extrát nem nyújt az alakításában, de vannak kifejezetten erős momentumaik, amikor a néző hihet nekik és hihet annak, amit a székbe süppedve lát.

Az Annabelle egy kellemesen borzongató popcorn mozi, ami bár szórakoztató, a leginkább az eredetiség hiányzik belőle. Kicsit olyan, mintha a kötelező folytatás görcsössé tette volna az alkotókat, akik csendben elmerültek a nagy akarás barna tengerében.

Persze az Annabelle annyit elérhet, hogy a sötét szobában néhány napig idegesebben kaparunk a villanykapcsoló után, és a meredten bámuló játék babákat is gyanúsan méregetjük majd a kirakat üvege mögött.

(fotó: ign.com)