Jenei Brigitta írása

Szükségtelen hamis ábrándokat kergetni, A séf című film nem arra született, hogy megváltsa a rejtett és a nyíltan bevallott filmes álmainkat. Csupán azt éri el, hogy a 114 perces játékideje alatt egyetlen dolgot akarjunk: fűszeres bundában, sült húsként, egy vajtól sercegő buciban várni, hogy megegyenek minket. John Favreau könnyed kis szerelemgyereke ez, amely egy kajafétist generáló, nem egy sztárt beszippantó aprócska, mégis óriási film. Könnyed, ritmusos és könnyfakasztó. Persze nem feltétlenül a forgatókönyv vagy éppen a karakterek egyedi útjainak köszönhetően: régóta lerágott csont már az apa-fia egymásra talál szimbólum, azonban az ételek koreográfiája, a gusztusos és ingerhajhász snittek szinte kaotikus állapotba kergetik az embert. Úgy legyezzük magunkat egy-egy fogás láttán, mintha a 40 fokos nyári meleget küldték volna ránk, őrjítő sebességgel. A füstös kubai zenék pedig még ezt is képesek felfokozni.

A történet egyszerű: sztárséfünk, Carl Casper (John Favreau) korlátok között vergődve próbálja felfrissíteni kulináris repertoárját, azonban főnöke karót nyeltsége miatt nem tud mit tenni. Amikor azonban egy kritikus mindenki előtt lealázza, kifordul magából, és minden megváltozik. Innen indul be a film és a statikus helyszíneket hátrahagyva egy igazi road movie veszi kezdetét, amelyben a családi szálak keretezik a gasztronómiai kiteljesedést.

A rövid forgatási időnek köszönhetően Favreau – aki nemcsak főszereplője, de rendezője és forgatókönyvírója is a filmnek – legelismertebb és legdekoratívabb barátait győzte meg, hogy parádézzanak gasztrofilmjében. Az Ironman filmekből elnyert Robert Downey Jr. tagadhatatlan formában hozza a tőle már jól ismert idiotizmust. Mellette Sofia Vergara és Scarlett Johansson növelik a látványfaktort, miközben John Leguizamo tökéletes bromance-párost alkot Favreau karakterével. A színészi gárda tökéletes összhangot teremt tehát a hihetetlen szenvedéllyel feltálalt fogásokkal.

A szenvedély az összekötő eleme az egész alkotásnak: a barátok és a személyes közelség miatt a film képes elhitetni velünk, hogy egy homemade videót nézünk, amit egy rakás részeg, de annál tehetségesebb haver dobott össze, amiből megállíthatatlanul árad az elkötelezettség és az izgalom. Persze ez az érzés egyáltalán nem ütközik ki a képek minőségén. Sőt! A séf nem mellesleg, akár 20-30 évvel ezelőtt is elkészülhetett volna, hiszen témáját tekintve bármikor kiéhezünk egy ilyen filmre, mégis minden egyes évtizednek meglennének a maga sajátosságai, melyek átitatnák a cselekményt minden egyes mozzanatát. Favreau ettől az elvárástól sem ijedt meg, hiszen bőszen teleszórta a filmet a közösségi média meghatározó jelenlétével, melyet a filmbeli fia testesít meg. Mindez pedig még valósághűbbé és karakteresebbé teszi a szereplők kapcsolatait.

Ha a közelgő téli ború a hangulatunkat is megtépázná kicsit, vagy ha éppen arra vágyunk, hogy bennünk is feléledjen a szunnyadó séf, mindenképpen meg kell nézni ezt a filmet. 2014 legüdébb és legkedvesebb élménye ez, amely nemcsak a gyomrunkat csiklandozza, de a lelkünket is.

(fotó: youtube.com)