Kaszás Kornél írása

Kelly Reichardt Night Moves című thriller elemekkel átszőtt drámája a célt, a tenni akarást, a jó ügy nyújtotta, biztosnak tűnő támaszt vizsgálja, az emberi kapcsolatokon és a lélek kifürkészhetetlen útjain keresztül. Csak kevés a kapaszkodó, hogy a kapcsolatokat „olyan” szemmel figyeljük és lassú a tempó ahhoz, hogy ne vesszünk el az alkotásban, miközben magunkat keressük a székbe süppedve.

Ki merné azt mondani, hogy nem érdekli bolygónk sorsa? Ki merné azt állítani, hogy a természet nem érdemli meg a törődést és a védelmet? Megérdemli. Még akkor is, ha ehhez a törvénnyel kell szembemenni, ha ehhez sötét ruhában, a „Night Moves” nevű csónak segítségével egy gátat kell elpusztítani.

De mi mozgatja az ökoterroristákat? Jesse „riadtarcú” Eisenberg, Dakota Fanning és Peter Sarsgaard kivétel nélkül jó színészek, így nem is a játék, sokkal inkább a háttér az, ami hiányzik. A sűrű szövésű szűrőn át csepegtetett információk kevésnek bizonyulnak ahhoz, hogy együttérzést vagy éppen ellenszenvet váltsanak ki a „tökös trióval” szemben. Felrobbantani egy masszív folyógátat, na az nem semmi. De miért is? Az a néhány direktnek tűnő mondat lenne a magyarázat?

A feszültség nem vibrál az alkotásban, bár kétségkívül akadnak olyan pillanatok, amikor a lélegzet elakad és megszűnik a valóság. De ritkán. Inkább az unalmas percek dominálnak, melyek lassan, de biztosan cammognak a végkifejlet felé. Ami viszont egyáltalán nem egyértelmű. A patakként csordogáló dráma a lélektan irányába úszik egyre jobban, ahol az óhatatlanul bekövetkező lelki (vissza-) fejlődés kap nyomatékot.

Ahogy az ember megfojtja a természetet és gátak formájában dob pórázt a folyók hosszú nyakára, úgy saját magát is elpusztítja? A lelki gát az, ami egyszerre rombol és alkot, ami egyszerre kreál teremtőt és pusztítót az emberből? A kérdőjelek száma egyre csak növekszik, de a Night Moves-ban kevésből lesz felkiáltójel.

(fotó: 1033wvyb.com)