Egy interjúban elmesélted, hogy apukád egy jurtában él, és egy cirkusszal járja a világot. Hatással volt a gyerekkorodra ez a hippis életmód?

Papánál ez egy új keletű dolog, úgy négy éve döntött úgy, hogy kivonul a társadalomból. Egyrészt egy magánéleti kényszerhelyzet miatt, másrészt mert a '90-es években nagyon szépen meg lehetett élni a zöldségesboltból. Aztán egyre több új törvényt hoztak, egyre több pénzt kellett befizetni ide-oda, és egyszerűen már nem érte meg. Azt mondta, akkor menjetek a fenébe, csináljátok nélkülem.

De én igazából előbb voltam hippi, mint a fater, ő egyszerűen lenyúlta az álmomat.

Amikor érettségi után kimentem Berlinbe, ő még nyakig benne volt a zöldségbizniszben. Az akkori barátommal elindultunk Berlinből Svájcon, Olaszországon és Monacón keresztül Lyonba egy kisbusszal, amit én vezettem, és volt ugyan egy Quechuánk, de egy csomószor inkább a buszban aludtunk. Volt, hogy egy autópálya melletti benzinkúton dobtuk le a sátrat, máskor véletlenül egy kertben vertük fel, aztán amikor reggel jött a lakó, mondtuk, hogy bocsánat, csak nem volt kerítés. Alig ettünk, mert minden pénzünket benzinre költöttük. Ez meghatározó élmény volt, és szerintem kicsit a papát is inspirálta.

Miért mentél Berlinbe? Lázadásból? Kalandvágyból?

Sok minden benne lehetett, ezek is. Első gyerek voltam, szigorúan neveltek; az öcsémék gimis korukban olyan bulit szerveztek, hogy vízipipával kiégették a padlót, és letörték a csapot, én viszont egy barátomat se hívhattam át. Nálam későn jött el az önállósodós időszak; tudni akartam, egyedül is megállok-e a lábamon, el akartam menni Berlinbe bébiszitternek. Az érettségi után néhány barátom magával vitt nyaralni Barcelonába. Én pedig szerelmes lettem egy fiúba, aki Berlinben élt. És bár tényleg bébiszitternek mentem ki, de egy hónap után eljöttem. Akkor a szerelmem anyukája fogadott be.

Hogyan fért össze a benned lévő szabadságvággyal a színészet kötöttsége?

A színészetben a tervezhetetlenség a legnehezebb: egy hétre előre se látom, hogy mi lesz velem, nem tudok előre lefoglalni egy koncertjegyet vagy egy utazást, mert nem tudom, játszom vagy próbálok-e akkor. Állandóan standby-ban kell lenni. De mégis ezt a közeget érzem a legközelebb ahhoz a szabadsághoz, amiben létezni vágyom, világnézetileg, gondolkodásilag, morálisan, matematikailag, mindenhogy.

A Vörösmarty Mihály Gimnáziumba jártál Budapesten, ahol híresen erős a drámás nevelés – innen jön a színház szeretete?

Nem, oda már azért mentem. De én sokkal előrébb tartottam hivatástudatban, mint az osztálytársaim, őket nem érdekelte annyira ez az egész, én viszont mindent a színházra tettem fel. Mindig szerettem játszani; nagyon jó, ha ezt hivatásszerűen csinálhatja az ember. Eleinte nem is akartam elhinni: tényleg az lesz a munkám, hogy játszom, és még pénzt is kapok érte?

Egyszer forgattam valami reklámot, és nem is vettem fel érte a pénzt, annyira méltatlannak éreztem: én itt jól éreztem magam, miért fizessenek érte?

De honnan van valakiben már 14 éves gyerekként színészi hivatástudat?

Elég szorgalmas, nyitott gyerek voltam. Minden érdekelt, de ez a legjobban. Valószínűleg azért, mert 12 éves koromban elkezdtem dolgozni Csáki Csillával a Mondják meg Zsófikának című előadáson. Annyira jó volt vele játszani, annyira kíváncsi volt arra, hogy mit tudunk még kitalálni, hogy az ő figyelmétől egy csapásra kreatívak, okosak és tehetségesek lettünk. Más drámaórák közelébe se értek a Csillával töltött órák izgalmának. Ez adott egy biztos alapot; már előtte is jártam stúdiókba, de ott valahogy nem éreztem olyan jól magam, hogy végleg elköteleződjek. Csilla viszont megmutatta, hogy milyen a valódi színház. Most dobálózhatok ilyen szavakkal, hogy együtt gondolkozás, szabad, közös alkotás, de valahol mélyen tényleg azt gondolom, hogy ilyen a színház valójában. És ha erőszakoskodnak velem, mindig ide menekülök vissza.

Hogy éled meg, ha nem közös alkotómunkáról van szó? Alföldi Róbert például maga is mindig elmondja, hogy általában abszolút kiforrott elképzelésekkel kezd neki egy-egy próbafolyamatnak, és azt is szeretné viszontlátni a színpadon, amit ő kitalált.

Robival is nagyon szeretek dolgozni. Ez inkább eleinte volt nehéz, mivel az egyetemen is egy közösen alkotó közösség volt az osztály. Ha van rendező, ő vállalja annak a felelősségét, hogy egy ötlet működik-e vagy sem. Ha viszont közösen dolgozunk, van egy kis fejetlenség, mindenki megy a maga ízlése után, és egy darabban annyiféle színészet van, ahányan vagyunk. Az egyetemen ez volt; mindenki a saját megfejtését, a saját személyiségét hozta. A kőszínházban eleinte nem is a rendező víziójába próbáltam beállni, hanem úgy tettem, mintha én magam rendezném, de nem a darabot, csak a saját szerepemet. Marha jó megoldásaim voltak, csak nem illeszkedtek az előadásba.