Ő nagyon hálás azért, hogy 1956 után nem agitálták őt erőszakosan be a pártba, és soha ebből neki semmiféle hátránya nem volt, - megrendítette, - s ezért tartotta szükségesnek mindezt sürgősen elmondani, - hogy péntek délután Kádár János elvtársról, akiről tudta, hogy munkáit becsüli, levelet kapott, azt írta, hogy “szeretettel”. Ez őt felkavarta, s mielőtt mindent befejezne, nagy önvizsgálatra kényszerítette, és úgy érzi, hogy kötelessége tisztán látni és elmondani néhány dolgot.

A részlet Aczél Györgytől, a Kádár-rendszer kulturális életének vezetőjétől származik, akiről pedig szó van, Kovács Margit kerámiaművész. Kovács Margit Aczélnak diktálta le vallomását a halála előtt pár héttel. Ezen a szövegen kívül azonban soha, sehol nem beszélt arról, hogy mit jelentett számára a rendszer kegyeltjének lenni. És ami igazán különleges a sorsában, hogy nem csak Kádár rendszerének. Kovács a harmincas években, a Horthy-rendszerben éppolyan sikeres és foglalkoztatott művész volt, mint később a kommunizmusban.

A szentendrei Kovács Margit Kerámiamúzeum megújult tárlatán már ezek a kérdések is helyet kaptak, a rendkívül népszerű kerámiaművész alakja sokkal árnyaltabban jelenik meg, mint a korábbi évtizedekben. A kiállításban feltűnnek a művész eddig feldolgozatlan hagyatékából származó levelek és fotók, már jól ismert darabok mellett pedig rég nem látott kerámiák is.

A múzeum 1973 óta mutatja be Kovács munkáit, és máig ez az egyetlen olyan vidéki kiállítóhely, amely el tudta érni a bűvös évi egymilliós látogatószámot. Sokáig kötelező programhelyszíne volt a Magyarországra látogató állam- és kormányfőknek, az iráni sahtól az angol királynőn át a spanyol királyig sokan megcsodálták Kovács Margit munkáit.

Pedig már a múzeum létrehozása sem volt ellenmondásoktól mentes. A győri születésű és Budapesten, a Pozsonyi úton élő művésznek nem volt semmilyen szentendrei kötődése. Mégis ide álmodta meg Aczél a múzeumát, amit három felajánlott helyszín közül választhatott ki a művész. Amikor Kovács kiválasztotta a Vastagh György utcai épületet, az itt lakóknak menniük kellett, egy Szentendrén akkor épült lakótelepen kaptak lakást.

Élete nagy részében a Pozsonyi úton élt, abban a házban, ahol Radnóti Miklósék is. Barátok voltak, Kovács ott volt, amikor egy bombariadó alkalmával a költő először szavalta el a pincében a Nem tudhatom című versét. De arról, hogy miként élte túl családja összes tagjával együtt a vészkorszakot, éppen úgy nem beszélt soha, ahogy zsidóságáról sem. 

A magánélete ugyancsak rejtélyes: édesanyjával élt annak haláláig, egyetlen szerelemről, társról sem tudunk az életében. A háromszáz darabos kiállítás legmegrázóbb darabja éppen az a szobor, amit anyja halála után készített: a halottas ágyon fekvő nő fölé Kovács Margit és nővére hajolnak.

Őket leszámítva egyedül volt, de nem tűnt emiatt keserűnek. A szobrait tekintette a gyerekeinek, róluk beszélt úgy, mintha az újszülöttjei lennének, készítésükről pedig úgy, mint a szülésről. Amikor új kiállításra kérték fel, nem egyszer úgy válaszolt: erre a házasságra még nincs felkészülve. Kovács Margit évtizedekkel a Szex és New York előtt már a sokat dolgozó, nagy karriert építő, utazgató szinglik életét élte.