A Barbican Hamletje már színpadra kerülése előtt színházi történelmet írt: a tavaly augusztustól október végéig futó előadásra az internetes értékesítés megnyílását követő néhány percen belül elfogytak a jegyek. A hisztéria nem annyira a darab évszázadokon át sem lanyhuló népszerűségével, mint inkább a Hamletet alakító színész személyével magyarázható. Korszakok vezető brit színészei előbb vagy utóbb biztosan a dán királyfi bőrében találják majd magukat, most pedig Benedict Cumberbatch kapott lehetőséget arra, hogy a jól ismert mondatokat újabb perspektívába csomagolva visszamondhassa a színpadon.

A BBC Sherlock című minisorozatával nagyobb ismertségre szert tevő színész mögött évtizedes színpadi múlt áll, de a moziba látogatók is egyre gyakrabban akadhatnak össze a nevével. Karrierjét műfaji és karakteri sokszínűség jellemzi: egyszer Star Trek-főgonosz vagy Marvel-képregény karaktere, másszor talán épp híres történelmi személy – mint Alan Turing, akinek megformálásáért a Kódjátszma című filmben a legjobb főszereplőnek járó Oscar-díjra is jelölték.

Shakespeare Hamletjét az európai kultúra egyik alapköveként tartják számon: az, hogy kinek képzeljük el a főszereplőt, hogy milyen arcot társítunk a mondataihoz, nemcsak korszakról korszakra, de talán emberről emberre is változik. Van, akiben Laurence Olivier alakítása hagyott maradandó nyomot, sokan a Kenneth Branagh- vagy a David Tennant-féle Hamletre esküsznek. A Cumberbatch által megformált karakter mintha mindezeket újra elhozná: mintha egy ízig-vérig huszonegyedik századi Hamletet mutatna meg, aki mégis magában hordozza a múlt összes élményét, dicsőségét és csalódását. Androgünitásában is modern, de elég egy jól irányzott pillantás ahhoz, hogy tudjuk: tisztában van azzal, milyen régiek azok a cselekvési sémák, amelyek nyomán az élete halad. Természetesen az, hogy egy kérdés öreg, még nem jelenti azt, hogy megszületett volna már rá a tökéletes válasz.

Múlt és jelen kettősségét hordozza magában a lenyűgöző színpadkép és az ahhoz társított kosztümök is. Kizökkent az idő (ó, kárhozat!): nehéz lenne megmondani, milyen évszázadban, milyen korban vagyunk, de azt sem könnyű megítélni, hogy a falakon kívüli világ valóban Dánia-e. Külső fenyegetés nyomása és belső konfliktusok húzzák össze a teret, közben pedig Hamlet elmúlt időket idéző katonai egyenruhája alatt David Bowie-póló feszül. A díszlet háttere keveset változik, csak az azt kitöltő tárgyak lesznek mások. Ez a rendezői döntés Tom StoppardÁrkádiáját is idézi: mintha minden szereplő magával hozna a térbe valamit abból a korszakból, amelyben éppen a legjobban érzi magát, ezek a tárgyak pedig csak gyűlnének az asztalokon, a ládákban, egymás hegyén-hátán, kaotikus összevisszaságban. Hamlet pedig gramofont hallgat, amikor feltűnik a kastélyban a hipszter-külsejű, örökké hátizsákos Horatio mint hírnök, mint a cselekmény előre mozdítója és mint utolsó túlélője egy végül vérontásba futó történetnek.

Lindsey Turner rendező magába a szöveganyagba is belenyúlt, megváltoztatva néhány jelenet sorrendjét. A híres „lenni vagy nem lenni” így már a darab legelején elhangzik, mégsem hat így idegennek vagy furcsának. A három órán keresztül folyó cselekményt a rendező folyamatos rezgésben tartja: képes meglepni még úgy is, hogy mindannyian pontosan tudjuk, mi fog történni. Letagadhatatlan mindebben a színészek érdeme: nemcsak Cumberbatch-é, akinek Hamletjét látni kell, de a jól kiválogatott gárda összes tagjáé. Ciarán Hinds Claudiusa szinte megérthető, emberi, Sian Brooke pedig Opheliaként is csodálatos.

Ám mint minden fikció, végül ez a darab is csak a nézővel való interakció során nyeri el végső formáját: május 1-jén és május 21-én az Uránia Dísztermében mindenki eldöntheti: beleillik-e képzeletébe a Barbican Színház Hamletje? Talán kicsit túl sötét, túl elvont, túl kegyetlen? Vagy talán éppen az, amire ennek a kornak szüksége van.

Vetítési időpontok:
2016. 05. 01., vasárnap, 17:00
2016. 05. 21., szombat, 18:30