Ariane Mnouchkine 1964. május 29-én párizsi diákokkal alapította meg társulatát, amely a táncot, a zenét, valamint a keleti hagyományokat ötvözve hozza létre nagyszabású színházi szuperprodukcióit. Állandó játszóhelyüket 1970-ben foglalták el a Vincennes-i erdőben lévő egykori lőszerraktár, a Cartoucherie lerobbant épületeiben, amelyeket saját maguk hoztak rendbe. A Soleil 1789 című nyitóelőadása azonnal meghozta a világsikert számukra. Az előadásban, amelyet közel 300 ezren láttak, a forradalom törvényszerűségeire kereste a választ a francia társulat.

Az ősz hajkoronát viselő 75 éves alapító azóta is a társulat lelke, a színház bejáratánál minden este ő szedi a jegyeket, széles mosollyal külön köszöntve minden egyes nézőt. Már az ajtóban megkezdődik az előadás, legalábbis a nézők bevonása a játékba. Az adott darabhoz kapcsolódnak a feliratok a hangárszerű előtérben, ahol színészek és technikusok maguk szolgálják fel a mindig friss és a helyi viszonyok között fillérekbe kerülő vacsorát. A nézők az előadás kezdete előtt legalább egy órával már kizarándokolnak az erdőbe, és ennek a rituális előjátéknak köszönhetően, mire a nézőtérre lépnek, már igazi közösséget alkotnak, mintha egy közös utazáson vennének részt.

Ariane Mnouchkine olyan színházról álmodott, ahol a tagok egyforma jogokat élveznek, minden munkát megosztanak, és egyenlő fizetést kapnak. Ez a mai napig érvényben van. A 75 állandó tag mindegyike havi nettó 1800 eurót keres, ez alig több, mint a francia átlagbér. „Bebizonyítottuk, hogy az utópia nem megvalósíthatatlan. Ez nem változott sem a fizetések, sem a pontosság, sem a munkamegosztás egyenlősége terén, amit mindannyiunktól megkövetelek.”

Az 1980-as években a Soleil társulata Shakespeare drámáinak újraértelmezésével vált élő legendává: 1981 és 1984 között egymás után vitték színpadra a II. Richárd, a IV. Henrik és a Vízkereszt vagy amit akartok című darabokat. Az ötvenedik évforduló megünneplésére Mnouchkine ismét visszatért Shakespeare-hez: a sikeres és kedves hadvezérből kegyetlen diktátorrá váló Macbeth történetét a kortárs világba helyezte és a tőle már megszokott filmszerű és szigorúan megkoreografált látványos szuperprodukcióban a középkori konfliktusok helyett a szíriai, iraki vagy éppen ukrajnai háborúkra asszociálhat a néző. A rendezőnőt az előadásban elsősorban a tömeg viselkedése érdekli, amely a hatalomba beleőrülő királyi pár előtt eleinte meghajol és támogatja, mielőtt fellázadna ellene.

(fotó: greekfestival.gr, forrás: MTI)