Paolo Genovese Teljesen idegenek című filmje nem érdemtelenül lett a legnagyobb meglepetéssiker abban az évben: mindent kihozott egy nagyon egyszerű alapötletből, még többet is, mint elsőre bárki gondolta volna, ráadásul egyáltalán nem csak a viccfaktorra ment rá, hanem megindító és szép is tudott lenni.

A Teljesen idegenek alapötlete szerint egy baráti társaság minden tagja kiteszi az asztalra a mobilját, és kihangosítva fogad minden hívást, az sms-eket és a csetüzeneteket pedig felolvassa – mondván, ilyen régi jó barátoknak úgy sincsenek titkai egymás előtt. De persze, hogy vannak, sokkal több és sokkal súlyosabb, mint bárki gondolta volna, kezdve a nyilvánvalóval, a szerető bejelentkezésével, egészen az olyan sokkal összetettebb érzelmekig, mint hogy egy gyerek miért nem tudja megbeszélni az anyukájával élete fontos eseményeit. Mindez annyira jól sikerült, hogy legalább egy tucatnyi ország vette meg a film remake-jogait Dél-Koreától Törökországon át Amerikáig. Így tett Magyarország is – kérdés, hogy minek.

Az egész ország az én filmemről beszélt

Magyarországot tavaly egy kis olasz film varázsolta el: a Teljesen idegenek vagy tízszer annyi nézőt vonzott a mozikba, mint amire bárki számított. Paolo Genovese új filmjét most mutatták be. Interjú.

„Szívesen meghagynám az egyik kitételben, hogy a filmnek komédiaként kell indulnia, de mindenképp drámaként kell véget érnie” – mondta interjúnkban az új verziókról Paolo Genovese, aki bevallotta, a spanyol verzió megnézése után soha többet nem fog beülni egyik remake-re sem, és nem is nagyon örül ennek az egész újrafelhasználósdinak. Hát a magyar verzió talán még neki is tetszene, mert Goda Krisztina rendező és Divinyi Réka forgatókönyvíró nem a poénkodásra hegyezték ki a komédiai alapszituációt, hanem arra, hogy még egyszer megfogalmazzák a Teljesen idegenek nagyon jól eltalált lélektani és társadalmi felvetéseit, és még maguk is hozzátegyenek néhányat. Miközben azért a poénok is működnek.

Bár akadnak bőven változtatások az eredetihez képest a filmben, azért az nem lehet mondani, hogy bármi is gyökeresen más lenne. A képlet ugyanaz: egy régi baráti társaság összeül egy vacsorára, egy hirtelen ötlettől vezérelve kiteszik az asztalra a telefonokat, és az első hívásokkal együtt meg is jelennek a fejük fölött az első gomolyfelhők, hogy a végén menetrend szerint kitörjön a vihar is, gyilkos villámokkal és baljós égzengéssel. Csak a film vége más teljesen, mint az olasz verzióé: itt elmarad az a csavar, amely rákérdezett arra, vajon ilyen végletesen őszintének lenni jobb, vagy inkább továbbra is elhallgatni, amiket el szoktunk. A BÚÉK vége, ha más eszközökkel és egy kicsit túl szirupos jelenettel is, de fel tudja tenni ugyanezt a kérdést.