Február 28-tól vetítik a mozik a Piedone nyomában című filmet, ami a 2016 nyarán elhunyt Bud Spencer életét dolgozza fel páratlan részletességgel.

Színészi karrierje mellett kevésbé ismert sportolói múltjára is legalább akkora hangsúlyt helyez, jó néhány, eddig sosem hallott történetet elmesélve.

A rendezőt, Király Leventét arról is kérdezte a szeretlekmagyarorszag.hu, mit szól ahhoz a nemrég megjelent kritikához, ami felrója neki, hogy főhősét kizárólag pozitív oldaláról mutatja be, és lényegében semmi újdonságot nem árul el róla a nézőknek.

– Szerinted mi magyarázza a magyarok óriási mértékű rajongását Bud Spencer és Terence Hill filmjei iránt?

– Egyrészt a kommunizmus idején, amikor nem lehetett szabadon átlépni az országhatárt, hatalmas jelentősége volt a külföldről beérkező filmeknek. Ezek nagy része persze kontrollálva volt, a Bud Spencer és Terence Hill filmeket viszont jóval lazábban kezelték: a gyerekeknek szóló kategóriába sorolták őket, így a cenzúra sem csapott le rájuk.

A nézők csodálatos tájakat ismerhettek meg, Kolumbiától Brazílián át az Egyesült Államokig gyakorlatilag kinyílt számukra a világ, hogy ilyen helyek is léteznek a Földön. De a legfontosabb nem is ez, hanem hogy Bud Spencer egy igazságosztó karakter volt, akivel nagyon könnyen lehetett azonosulni. Ő már életében túlnőtt önmagán és a szerepein, szinte lehetetlen nem szeretni.

– Mi teszi a ezeket filmeket 40-50 év elteltével is időtállóvá?

– A legfontosabb, hogy az azóta felnőtt generáció is jó szívvel mutathatja meg a gyerekeinek – sőt akár már az unokáinak –, hiszen sok mai filmmel szemben annyira elkarikírozott az erőszak bennük, ami inkább szórakoztató, mint durva.

Lássuk be, ma is gyakran érezzük úgy, hogy szükség lenne egy hatalmas óriásra, aki jól bepancsol az arra rászolgálóknak.

Arról nem is beszélve, hogy ezeknek a filmeknek nagyon komoly mondanivalójuk van, még ha elsőre nem is feltétlenül tudatosul bennünk. Vegyük például a jótékonykodást (És megint dühbe jövünk), az állatok védelmét (Én a vízilovakkal vagyok), vagy a kábítószer elleni küzdelmet (Piedone-filmek). Szinte mindegyikben találsz olyan mély gondolatokat, amit a mai, tisztán szórakoztatásra épülő filmiparban egyre kevésbé.

– Vajon mi az oka, hogy mégis te voltál az első a világon, aki dokumentumfilmet forgatott róla?

– Talán az, hogy senki nem gondolt bele, mennyire sokoldalú volt ő valójában. Pedig ha valaki olyan mélységig beleássa magát, mint én tettem, simán ki tud tölteni akár 90 percet is az élettörténetével.

Ami messze nem csak arról szólt, hogy színészként pofozkodott: a sportolói karrierje talán még sokrétűbb (vízilabdázott, úszott, birkózott, bokszolt, sőt még a rögbibe és az autóversenyzésbe is belekóstolt), valamint magánemberként is temérdek izgalmas sztorit lehet felidézni róla.

– A film a leírás szerint négy évig készült, tehát közbeesett Bud Spencer halála is. Ez mennyire írta át a forgatókönyvet?

– Semennyire, mert a tényleges munka 2016 őszén, vagyis már a halála után kezdődött. Viszont vele személyesen 2014 novemberében találkoztam, akkor még nem is a film ötletével, csak egy interjút és pár közös fotót szerettem volna készíteni. Rá két évre Terence Hill-lel is interjúztam, és ekkor határoztam el, hogy egy filmet is megér a téma. Ezután pörögtek fel az események, de mivel Bud kulcsfontosságú jeleneteit korábban vettük fel, mégis azt számítom kezdődátumnak.

– Hány megszólaló van összesen és hogy választottad ki őket?

– A forgatás kezdetekor a huszonnegyedik órában voltam: ahogy maga Bud sem él már, sajnos sok pályatársa is meghalt, így őket eleve nem tudtam megszólaltatni. A filmes múltja mellett a sportolóit is hasonló súllyal szerettem volna bemutatni, ezért a színésztársak mellett több egykori úszót és vízilabdázót is felkértem, hogy meséljenek róla. A magánéletét pedig rokonok, családtagok és az általuk javasolt barátok segítettek felidézni. Összesen 45-en szólalnak meg a filmben.