Sajnos azonban a 2015-ös újraindított Fantasztikus Négyes képtelen volt erre. Sem történetileg, sem karakterileg, sem jellemfejlődésileg nem sikerül egy percig se megteremtenie azt az illúziót, hogy egy élő, lélegző világban játszódik, ami a mi Földünk. És azt kell mondanom, hogy nem is nagyon próbálkozott vele.
Az elején kapunk egy jó fél óra kisiskolás szenvedést, amelynek során megtudjuk, hogy az ifjú Reed Richards (Miles Teller) hiába zseni, ha senki se hisz neki. Az ifjú Ben Grimm (Jamie Bell) pedig hiába rendelkezik az utóbbi évek legszebb elálló füleivel, ha két épkézláb mondat nem jut neki. A később felbukkanó karakterekről, mint például Sue Storm (Kate Mara), Johnny Storm (Michael B. Jordan) és Victor von Doom (Toby Kebbel) még ennyit se tudunk meg, mindenki kap nagyjából két tulajdonságot, és ennyi. Kár, mert az a húsz perc, amíg Richards, von Doom és a Storm testvérek közösen dolgoznak a Nagy Cél érdekében, az a húsz perc a leginkább életteli. A kis négyes többi tagjának motivációiról nem igazán tudunk meg többet, Ben Grimm pedig unalmas kisvárosi életét éli valahol. Lapozzunk.
Lassan eljutottunk arra a pontra, amikor majdnem történik valami, de aztán mégsem. A dolgok úgy működnek, ahogy kellene nekik, mindenki boldog, és a szuperveszélyes kísérleteket folytató laborban nem léteznek biztonsági előírások. És így történhet, hogy három részeg fiatalkorú, az otthonról sebtiben előrángatott, ámde igen álmos Ben Grimmel meghozza életük legrosszabb döntését, amúgy egészen megfogható érvek hatására. Aztán pedig, ahogy ilyenkor szokás, még az is elromlik, amit a közismerten mindenre jó szigetelőszalag tart egybe. Vagyis minden.
És ezzel nagyjából a film felénél elkezdődik a tényleges történés. Vagy legalábbis illett volna elkezdődnie, mert amit ezután kapunk, az egy sci-fi köntösbe bújtatott szenvelgés. A következő félórában senki se boldog. A leendő Fantasztikus Négyes tagjai jól ismert képességeik birtokában vannak, és az egy Johnny Storm-ot leszámítva mindenki csak panaszkodik és kesereg. A főbb szereplők között egy-két villanásszerű jelenetet leszámítva nincs interakció. A párbeszédszerű megszólalások halottak, annyi élet van bennük, mint egy általános iskola alsó tagozatában írt első olvasónaplóban. Aztán jön egy váratlanul visszatérő főgonosz, egy semmivel nem indokolt csapattá formálódás, egy nagy csata, a főgonosz lezúzása, majd bátran előretekintés a folytatásba és egy már-már arcpirítóan fájdalmas és didaktikus névválasztás. És ennyi.

(folyt. köv.)

(szl)

(forrás: kulturmozaik.hu / fotó: pinterest.com)