Frank – Magad elől nem bújhatsz el
Mert álarc mögül figyelni teljesen más. Mert az álarc mögé mások nem láthatnak be. A különlegesek megtalálják a maguk közönségét, még akkor is, ha akkora a fejük, mint egy medicinlabda, a szemük meg, mint egy tükörponty. Még akkor is, ha közben maguk miatt takargatják arcukat.
Kaszás Kornél írása
Megköszönhetjük Leonard Abrahamsonnak, a film rendezőjének, valamint Jon Ronson és Peter Straughan forgatókönyvíróknak, hogy vászonra álmodták Frank sztoriját. Mert egy néhol zsibbasztó és közhelyesnek tűnő, de mégis egyedi tanmesét rántottak elő a filmcsillagok képével teleragasztott cilinderből. Pedig nincs hókuszpókusz, csak egy szerethető történet, amiben emberek, eszmék, gondolatok és torzult elmék ütköztek egymásnak.
Az alkotás három főpillérét Frank (Michael Fassbender), Jon (Domhnall Gleeson) és Clara (Maggie Gyllenhaal) alkotja, akik egyfajta szerelmi-érzelmi-gondolati háromszögben billentik ki egyensúlyából a képkockákat. A bábokat egyértelműen Frank mozgatja, hiszen Clara is miatta vesz részt a zenekarban, és Jon is részben miatta leheli odébb addigi életét, hogy megvalósítsa billentyűkre írt álmait.
Pedig Frank beteg, de ehhez nem kell megvárni a film utolsó negyedét, hogy rájöjjünk. Mert ki az az elmeroggyant, aki az arcát eltakarva, egy túlméretezett, festett fejben éli az életét?! A kérdés költői, a válasz pedig kézenfekvő. De mégis van benne valami vonzerő, ami az alig több mint kilencvenpercnyi játékidőt is képes elcipelni a hátán.
Ki ne szeretne bele egy különcbe, aki felszabadítja, és olyan zeneiséget présel ki belőle, amire addig nem is gondolhatott? Clara nem is bírja kordában tartani az érzelmeit. De szerencsére Frank sem teszi, hiszen mint kiderül, múzsa nélkül ő is csak egy a mentális problémákkal küzdő furák közül, aki a helyét keresi a világban.
Jon is a helyét keresi a zene birodalmában, aki önzősége és bizonyítási vágya miatt nem látja be, hogy vannak emberek és zenekarok (ha Frankék teljesítményét zenének lehet nevezni), akik és amik csak akkor működnek, ha az ösztönöket nem írja felül semmilyen önös érdek, és nem a megfelelés kényszere hajtja.
Frank is ösztönből működik, ahogyan a szerelem is. És szerencsére ez az ösztönös alkotni vágyás a film képi világában is visszaköszön, mert nincsenek nyakatekert plánok, „csak” a színészek és a mondanivaló jön át. Nincs sallang, nincsen feleslegesen elnyújtott játékidő sem. Egy zeneiségben megmártózó „nagyfejű” van, aki éppúgy segítségre szorul, mint azok az emberek, akik látszólag tőle kapják a mentőövet.
(fotó: telegraph.co.uk)