Nagy dolognak tartja, hogy a Nemzet Színészének választották?

Szakmai átölelés ez. Hatvanhat évesen oda kéredzkedhettem hozzájuk és velük lehetek. Az első gondolatom az volt: lám, már én is azok közé tartozom, akik eleget dolgoztak.

Állami szinten nem kényeztették el: a Kossuth-díját 1990-ben vehette át. Attól kezdve néma csönd.

Az volt az utolsó állami díjam. Nem is tudok ehhez mit hozzáfűzni. Viszont a Nemzet Színésze cím nagyon rendben van: ez szakmai elismerés, nem az állam választott ki.

A Magyar Művészeti Akadémián nemrég hetvenen lettek a Nemzet Művészei. Ellendíj?

Én annak örülök, hogy köztük van Csomós Mari, Sinkó Laci, Ragályi Elemér vagy Sára Sándor. Persze sok nevet említhetnénk, akik hiányoznak onnan. De ez már nem meglepő, naponta szembesülünk ilyesmivel. A komoly teljesítményekért kevés elismerés jár. Ez így nem is igaz, mert a közönségtől megkapjuk. Mindeközben azért látok magam körül keserű embereket nemzeti ünnepeken, amikor lógó orral mászkálnak és méltán szomorúak. Magam is hiányolok neveket – már vagy tizenöt éve folyamatosan –, akiknek ott kellene lenniük a kitüntetettek listáján. Akiket pedig megjutalmaznak, azokról tudjuk, hogy mivel érdemelték ki.

Miért nem játszik fővárosi színházban?

Emberekhez szerződöm, nem színházakhoz. Saját magam alakítom a sorsomat. A székesfehérvári Vörösmarty Színházban jól érzem magam, remek szerepeket kapok és rendezek is. Nézze csak meg a társulatot, kik vannak itt, öröm közéjük tartozni. Hatvan kilométerre van a főváros: vagy átok, vagy áldás. De ha játszom, itt maradok.

Volt már baja a nyilatkozatai miatt?

Ez a mai világban kínos kérdés. Gondolom, olvas internetes hozzászólásokat – többségük névtelen. Amit én mondok, ahhoz adom a nevem.

(fotó: pepitamagazin.com, forrás: szabadfold.hu/szinhaz.hu)